Így kezdődött…

Szóval, a favágással eltöltött éveim alatt tapasztaltam ezt-azt… Láttam nagyon csúnya átveréseket, komoly szakmai hibákat, komoly tévhiteket és persze sok hasznos és követhető dolgot is. Ezeket venném sorra az aktuális történések mellett, hogy mindenki leszűrhesse a tanulságokat.

A könnyebb érthetőség miatt kezdeném az elején.

Alapvetően egy nyitott, kíváncsi természetű srác voltam gyerekkoromban. Nagyon szerettem a biológiát, mindig vonzott a természet szépsége. Ami ennél jobban érdekelt kicsinek, az a mechanikus világ volt, mindegy hogy mi, csak zörögjön, csattogjon, kalimpáljon, és persze működjön. Különleges ügyességgel, és gyorsasággal szedtem szét a legjobb játékaimat is, mivel tudni szerettem volna mitől, és hogyan működik.

Ahogy mondani szokták: „Értem én, hogy gőzgép, de mi hajcsa???” 

Az autó-szerelő szakközép elvégzése (Petőfi Sándor Gimnázium és Gépészeti Szakközépiskola) után rögtön diák fejjel beleugrottam a „termelésbe”.

Több sikertelen próbálkozás után egy „véletlenszerű” helyzetben, egyik ismerősöm „rántott be” az ipari-alpinizmus világába. Addig is szerettem mászni, de itt hamar kiderült, hogy tehetségem is van hozzá.

Ezt nem öntömjénezés képpen mondom, mások is észrevették, meg objektívan mérhető is. Amikor például Dunaújvárosban az új katolikus templomot festettük belülről, nagyon egyszerű és objektív volt a „mászási tehetség” mérése.

A helyszín ideális alpin-tanpálya. Kb. 30-45 fokban a függőlegeshez képest hátra hajló (áthajlásos), sík, úsztatott vasbeton felület, vascsőből készült rácsos tartó vázon, 20-35 méter belmagassággal…

Három fajta „versenyző” fordult meg a helyszínen:

A Gyors és ügyes, a lassú de elszánt, meg a: „Köszi, de ezt inkább kihagyom”-típusú. Volt egy srác, aki nem dolgozott előtte alpinistaként, de egy „gyorstalpaló”után beállt a csapatba. A „fürge” becenevet kapta, mert olyan tehetsége volt a mászáshoz, hogy nem volt könnyű lehagyni. Pedig ifjú titánként még fokoztuk is az extrém terhelést egy-egy mászóverseny beiktatásával. Persze szigorúan munkaidőn kívül, sosem a termelés rovására. 

A másik kolléga meg több évi szakmai rutin után is elismerte, hogy Ő nem meri ezt bevállalni.

Ennyit az adottságokról. Valakinek vagy van, vagy inkább csináljon olyat, amihez van. Mert mindenkinek van valamihez.

Szóval technikás alpin-tanpálya után jött a másik pszihés-tanpálya.

Százhalombattai hőerőmű kémény, a 200m-es magasságával…

Érdekes, de ugyanaz a három „versenyzőtípus” volt ott is.

Nekem tetszett… Jó volt a levegő, meg szép a kilátás… 

Mivel a festésben nem vagyok túl ügyes, próbáltam olyan munkákat végezni, amivel nem kenem mindig össze magam.

Így jutottam el az alpintechnikával végzett favágásig. Aztán annyira megtetszett, hogy erre szakosodtam. Néha barátoknak építek egy-két kis kalandparkot, vagy 100m-es sodronykötél-csúszdát (tiroli csúszda, vagy canopy), csak festeni ne keljen. Mindenkinek így a legjobb. 

Azóta „vágom a fát hűvös halomba, fényesül a görcse sikongva…”

Szóval így kezdődött…